Általános iskolában nem igen voltak jó tapasztalataim osztályfőnökök terén. Alsóban egy igazi házisárkányt kaptunk, aki nem nagyon tudta betájolni az aranyközéputat nevelés tekintetében, majd felső tagozatban majd ledőlt a fejem az unalomtól. Középiskolás karrierem kezdete előtt fel is merült bennem sokszor a kérdés: Jobb lesz-e ez, vagy rosszabb? Hallottam rémtörténeteket, hallottam a szöges ellentétüket, de egy közös volt: Mindenki úgy adta elő, mintha az ő változatától eltérő fizikailag nem lenne képes bekövetkezni, és ez nem segítette elő a mérlegelést.

9. KNY előtt viszont már körvonalazódott bennem, mi is fog következni. Az osztálytalálkozókon mindig olyan érzésem volt, mintha jó döntést hoztam volna a felvételi sorrenddel; Nem lesz ez katasztrófa. Örömmel jelenthetem ki, hogy ez így is lett, mert egy remek osztályba kerültem, amelyet egy olyan osztályfőnök vezényelt végig ezen az öt éven, akinél jobbat kívánni sem kívánhattunk volna. Ön sohasem hagyott minket cserben, és egy rossz szava nem volt felénk. Hihetetlen mértékben motivált minket, hihetetlen odaadóan és hihetetlen lelkiismeretesen vezetett minket végig úgy, hogy szinte minden diákját szeme előtt tartotta és mindenkivel személyesen törődött, nehogy bántódása essen. Úgy éreztem, hogy nem hiába tanulok és nem hiába dolgozom, mert legalább egyvalaki biztosan nagyra fogja becsülni: Ön.

Most, 12. év végén nem tudok más lenni, csak hálás. Annyi élményt, annyi tudást, annyi tapasztalatot szereztem, amit máshol kétlem, hogy meg tudtam volna szerezni. Ezt nagy részben Önnek köszönhetem. 

Sanyi bácsi az osztályunknak egy csodálatos vezetője, tanítója, mentora, támogatója, és -szerintem semennyire sem túlzás ezt mondani- barátja volt. Köszönjük. Soha nem fogjuk elfelejteni.

Bence